Oldalak

2010. augusztus 27., péntek

Balogh Boglárka: A belémfagyott tenger

Olvastam...
... és megint kicsit csalódott vagyok. Ide teszem amit akkor írtam, amikor elkezdtem a könyvet:
Biztosan ti is jártatok már úgy könyvtárban, könyvesboltban, hogy egy könyv valamiért jönni akar. Ha akarod, ha nem. Nem tudsz megszabadulni tőle... Én nem szoktam ellenállni, ha jönni akar, magára vessen. Ez a könyv kicsit durván kezdődik, majd a harmadik oldalon ez áll: "Csak azok látják meg a világot a maga valóságában, akiknek szemét tisztára mosták a könnyek." (Alex Tan) Hát meglátjuk, hová kanyarodik a történet ilyen bevezető után. kb a feléig jutottam el a mai buszozás során. Nagyon tömény volt eddig, van mit rágni rajta.

Regénynek néztem, pedig szociográfia... viszont annak meg, ...
szóval az sem... mindenképpen azonban egy olyan világot mutat be, amit én még eddig csak elég érintőlegesen láttam: a mérhetetlen nyomort, a romániai árvaházat, az onnan induló elhagyott kislány életét (?), vagy talán sorsának jobbra fordulását (?), szóval találkozását a Nevelővel (aki maga Bogi) és ebből adódóan talán elindulását egy életnek nevezhető valami felé, ami eddig olyan kevésszer jutott osztályrészéül. Egy biztos: két elveszett emberke találkozását.

Azon gondolkodom néhány napja (ugyanis ez is egy olyan könyv, amiről nem könnyű írni), hogy bennem lehet a hiba... mert már megint azt érzem: "Lehetne jobb is!"
Az utóbbi időben megnézett filmek, elolvasott könyvek ismertetésében minduntalan ez a három szó került elő... talán túl sokat várok? A téma ugyanis, úgy érzem, több lehetőséget tartogat, kicsit hozzá kellene tenni, vagy elvenni belőle és jobban tetszene... ám mivel magánvéleményről van szó, és az ugyebár szubjektív, hát szívesen olvasnám más véleményét is :-) .

A történet: Móni első emlékei egy árvaházból, a nevelőszülőkről, majd a Keresztmamáról, aki magához veszi és ezzel átmenetileg jobbak lesznek a körülményei. Ám hiába a keresztmama igyekezete, a kislányban felmerül a vágy, hogy az édesanyja mellett élhessen, hogy ő kelljen, hogy kapjon abból a simogató szeretetből, amit csak egy anya adhat... majd csalódik... simogató anyai szeretetnek se híre, se hamva... koldulásra kényszerítik, az utcáról kerül be az egyházi árvaházba, ahol Bogi lesz a nevelője az első három héten (ezt nagyon nem értem, mert ők gyerekek, akik kötődnek!!!), akinek utána haza kell jönnie Magyarországra (olyan irreális... na, mindegy, lehet, hogy figyelmetlenül olvastam?). Egymásra találásuk megtölti életüket (mellesleg ez a rész az egyetlen, amit én hitelesnek érzek...). Bogi magával hozza Mónit Magyarországra nyaralni, a barátságukat pedig végleg...

Akkor a kínjaim: a nyelvezete nehézkes, a rengeteg jelzőtől túlzsúfolt, túlcizellált. Olvastam, olvastam, de olyan jelződömpingben találtam magamat, hogy néha elveszítettem a fonalat. Olyan gondolatokat, megfogalmazásokat ad egy tíz éves kislány szájába, amiket egy top-irodalmár sem használ, nemhogy egy mezei olvasó, egy nyomorúságos, falusi árvaházban nevelkedett, kitaszított gyerek pedig végképp nem. És ez már a zavaró sávba csúszik át...
A történet nyomasztó, depresszív a hangulata, olyan jó kis szenvedős könyv (ezt már elején is tudtuk, tehát nem volt zsákbamacska), a végén viszont olyan pikk-pakk zárja az egészet, mintha már nem lenne energiája ugyanezzel a lendülettel befejezni.
Valahogyan az volt az érzésem, hogy egy nagyobb regény rossz ollózatát olvasom, egy kiragadott epizódot a hosszabb történetből. Volt olyan, hogy a fejezetek látszólag összefüggéstelenül követték egymást, vagy csak én nem találtam a kapcsolatot köztük, de ez zavart. Igazság szerint azért gondolom azon, hogy bennem van a hiba, mert arra is elég nehezen jöttem rá, hogy itt 2 személy mesél, nem pedig egy személy 2 időben (gyerekkor-felnőttkor), az első könyvben csak Móni, majd a másodikban Móni és a nevelő felváltva. Néha számomra érthetetlen, a regényhez nem kapcsolódó dolgokat...

Ennek ellenére megfogott, mert sokat foglalkoztam/om vele azóta is... bár lehetne jobb is!

10/6

És akkor a hivatalos fülszöveg:
Megdöbbentő erejű regény egy gyermek őszinte hangján ez árvaságról, magányról és elhagyatottságról. Történet egy véletlen találkozásról, egy könnytelen felnőtt és egy síró gyermek kapcsolatáról, szeretetről és barátságról.

És a Korhatárról kicsit bővebben:
A dévai árvaház és Böjte Csaba atya neve mára már teljesen összeforrt a köztudatban. Balogh Boglárka 2006 őszén több hetet töltött a gyermekek közt önkéntes nevelőként, majd élményeiről könyvet írt, mely A belém fagyott tenger címmel jelent meg a Püski Kiadónál. Megdöbbentő erejű lírai regény született egy gyermek őszinte hangján keresztül az árvaságról, a magányról és az elhagyatottságról.

Na, ezek után pláne nem értem ezt a "3 hétig vagyok veled" dolgot, sőt egyre jobban nem! Viszont akkor ez egy élménybeszámoló? Ha ez a leányzó még fog írni, biztosan elolvasom tőle...

3 megjegyzés:

nso_csi írta...

Én is olvastam a könyvet, illetve utána egy interjút a szerzőről. Ebben azt nyilatkozta, hogy egyetemista volt, amikor elment a dévai árvaházba önkénteskedni 1 hónapra. Teljesen véletlenszerűen akkor már hetek óta nevelőt kerestek 6 lány mellé, mert mint ahogy a könyvben is írja, nem voltak rendben az árvák papírjai és ki kellett őket emelni a régi családokból. Innen a " 3 hétig vagyok veletek" dolog.
Az interjú szerint a könyv első fele fikció, egyfajta szimbólum, ahogy történhetett, vagy történtek az események Mónival,és mivel a Nevelő soha közvetlenül nem kérdezte a kislányt a múltjáról, annak életére vonatkozó adatok a többi nevelőtől, majd később Móni keresztszüleitől származnak. A második rész a Napló, ami valóban megtörtént.
Bogi azóta is utazik és karitatív munkát végez Afrikában, Ázsiában és szándéka szerint folytatni akarja az írást...
na ennyit a háttérről...
A regény...azt hiszem képtelenség bármiféle kategóriába is besorolni, se nem regény, s nem vers, se nem próza vagy szociográfia, de azt hiszm nem is kell kategorizálni, mert ez a könyv csak úgy van.
Furcsasága valójában a nyelvezetében és a korlátok nélküliségében van. Én is azt érzem, hogy néha annyira tömény, vagy nehézkes, hogy képtelen vagyok egyszerre sokat olvasni belpőle, de kétségtelen, hogy a szokatlan jelzős szerkezetek és mondatok sokában találok aláhúzni és azon elgondolkodni valót.
Én is sokat foglalkozom és gondolkodom minda témán, mind pediga szerzőn, nem tudom eldönteni, hogy egy nagyon jó könyvet tartoka kezemben, vagy valóban csak egy nagy regény rosszul ollózott változatát.
Talán a további írásokból kiderül ki is ez a lány és valójában milyen is a stílusa...
Mindenesetre kicsit többet ad az olvasónak, mint a vulevu..:)

Névtelen írta...

Annyira örülök, hogy más is olvasta! :-) Így valóban kicsit érthetőbb, mi is akadt a kezembe... Ha viszont a könyv első fele fikció, akkor végképp nem értem mit is akart mondani az író, viszont azt már értem, hogy miért éreztem olyan össze nem illőnek a két részt.
A Vulevu és társaik fel sem merülnek... és igen, valami volt a könyvben, ami megfogott! Minden tiszteletem Boginak, a karitatív munkájáért.

gaborka írta...

én is olvastam könyvet...
Nekem teljesen egyértelmű volt, hogy az első felét a kislány meséli, míg a másodikat Bogi. Nem tudom, soha sem dolgoztam még árvaházban, de a gyermekek sorsáról úgy írni, vagy mesélni, hogy az ne legyen sem bántó, sem sértő elég nehéz lehet. Én azt érzem a mű első fele nem fikció, inkább valamifél szimbólum, az árvaság, vagy azzá válás szimbóluma. A történet maga valós lehet, de az érzések, amiket Móni átélt, Bogi gondolatai a Déván tapasztaltak és a nevelőkkel átbeszélgetett napok után. Szerinetm az első könyv szorosan kapcsolódik a másodikhoz, enélkül nehezen értenénk meg, miért olyan dacos ez a kislány, miért ez szeretlek-ellöklek, meleg-hideg viselkedés.
Ez a könyv olyan, mint a keserűcsoki..nem szabad túl sokat enni egyszerre belőle, mert megfekszi a gyomrod...
Mindenesetre valahogy beférkőzött a gondolataim közé, és rágódom rajta sokat...azt hiszem a könyvolvasás célja pont ez, hogy új gondolatokat keltsen bennünk, hát ennek a könyvnek sikerült...